Filmklub-jegyzetek

Ezen az oldalon a Dia Filmklub első évadának tematikus kérdéseihez kapcsolódó írásaimat, reflexióimat gyűjtöttem össze.

Veszélyes lehet a mozi

A Dia Filmklub első évadának tematikáját Dombai Dóra Veszélyes lehet a mozi című könyve inspirálta. A kötet rávilágít arra a fordulatra, amely a 2010-es években új női rendezőgenerációt emelt a magyar film élvonalába:

“A fiatal tehetségek nagyarányú kirajzása mellett az elmúlt tíz-tizenöt évben egy másik jelenségre is felfigyelhettünk: a 2010-es évektől kezdődően a magyar filmtörténetben korábban példátlan módon, nagy számban, egyszerre jelentek meg a palettán pályakezdő női rendezők. Ez a jelenség önmagában is figyelemre méltó volna, egyes – a későbbiekben áttekintett – a hazai filmgyártást és filmfinanszírozást érintő intézményi változások pedig hozzájárultak a bemutatkozó munkák sajátos, jól körülhatárolható filmciklusba szerveződéséhez.”

A női reprezentáció paradoxona

Lauretis tanulmányának idézete, és ennek megértése kulcsfontosságú, amikor a női filmekről gondolkodunk:

“(..)a nőnemű társadalmi szubjektum mozgóképi reprezentációjának konstrukcióját leíró fogalmak többségének élén a de- fosztóképző áll, mely a reprezentálandó dolog dekonstrukcióját, destrukturálását vagy éppenséggel destrukcióját jelzi. A női test deesztétizálásáról, az erőszak deszexualizációjáról, az elbeszélés deödipalizációjáról és hasonlókról beszélünk.”*

Ez a mondat sűrű, elméleti nyelven megfogalmazott szöveg, mely a nők kulturális és filmes reprezentációinak paradox jellegére mutat rá. Ennek lényege: egyszerre akarják megmutatni a „nőt”, miközben a használt fogalmak folyton lebontják, feloldják, elbizonytalanítják azt, amit reprezentálni kellene. Vagyis a nő mozgóképi ábrázolása nem egyszerűen bemutatás, hanem sokszor inkább megbontás, szétírás, elbizonytalanítás. A női alak a filmen nem stabilan jelenik meg, hanem gyakran megtagadva vagy hiányként konstruálva.

Mi történik azonban, ha a női alakot női rendező ábrázolja? Ki tud vajon lépni a de-fosztóképzők világából azzal, hogy új jelentést ad annak, amit a korábbi filmnyelv folyamatosan lebontott – vagy csupán lebontottságát tematizálja?

Úgy gondolom, hogy különösen az első alkalom témája, a nemi sztereotípiákból való kilépés lehetősége célozza meg igazán élesen ezt a kérdést, azonban minden alkalommal – még ha közvetetten is – ezt vizsgáljuk majd. A női mint hiány megjelenése, ahogyan az idézetből is kitűnik, a pszichoanalízis megközelítésével is rokon. Arról, hogy a pszichoanalízis klasszikus és modern irányzataiban miként jelenik meg a női minőség, Borgos Anna pszichológus, nőkutató mesél majd nekünk.

Susan Sontag-sorozat

A novemberi filmklub-estünkhöz kapcsolódva, a női öregedés témáját továbbgondolva, ötállomásos Susan Sontag-sorozat indul.

Az idézetek a nemrég magyarul is megjelent “A nőkről” című kötet „Az öregedés kettős mércéje” című esszéjéből származnak. Bár az írás 1972-ben született, sok tekintetben aktuálisabb, mint valaha.

Ebben az írásban Sontag a női és férfi öregedés sajátosságait vizsgálja:

„Egy nő olyan szorongatóan vágyik rá, hogy ’megfelelő korú’ legyen, ahogyan egy férfi soha. Önbecsülésének és életörömének sokkal nagyobb részét fenyegeti a veszély, ha már nem fiatal. A férfiak többsége szomorúan, nyugtalanul éli meg, ha öregszik. De a nők többsége fájdalmasabban éli meg ugyanezt: szégyenkezve. Az öregedés a férfiak számára a végzet, olyasmi, aminek vele is meg kell történnie, hiszen ember. Egy nő számára az öregedés nem csupán végzet. Mivel a nő afféle sokkal szűkebben definiált emberi lény, számára a sebezhetőséget jelenti.”

Susan Sontag: A nőkről. Helikon Kiadó, Budapest. 2024, 22. o.

Az idézet egyszerre szól a kultúra női testhez fűződő elvárásairól és arról a belső szégyenmechanizmusról, amelyet a társadalom tudattalanul is fenntart.

Susan Sontag: Az öregedés mint a képzelet válsága

Sontag szerint az öregedés nem pusztán biológiai folyamat, hanem a képzelet válsága: megpróbáljuk újra és újra kijelölni, meddig tart a fiatalság tere.

„Az öregedés mozgó végzet. Olyan válság, amely soha nem merül ki, mert az aggodalom igazán soha nem használódik el. Mivel a képzelet válsága, és nem a ’való életé’, megmarad az a szokása, hogy újra meg újra megismétlődik. Az öregedés területének (szemben a valódi öregkorral) nincsenek fix határai. Egy ideig mindenki úgy határozza meg, ahogy akarja. Ahogy egy nő egy-egy évtizedbe belép – miután a kezdeti sokkot feldolgozta -, a túlélés édes, kétségbeesett lendülete segít kitágítani a határokat a következő évtizedig. A kamaszkor végén a harmincadik év az élet végének tűnik. Harmincévesen az ember kitolja az ítéletet negyvenig. Negyvenévesen ad magának még tíz évet.”

Susan Sontag: A nőkről. Helikon Kiadó, Budapest. 2024, 19. o.

Susan Sontag: Az öreg nő mint hiányzó kép

„A társadalom nem engedi, hogy a képzeletünkben helye legyen egy szép öreg nőnek, aki valóban öreg nőnek is látszik – aki olyan lehetne nőben, mint a kilencvenéves Picasso a dél-franciaországi birtokán, a szabadban lefényképezve, sortban és szandálban. Senki nem képzeli, hogy nőben is létezik ilyen… Az a gondolat, hogy egy öreg nő vonzó lehet, vagy akár elfogadhatóan nézhet ki fürdőruhában, elképzelhetetlen.”

Susan Sontag: A nőkről. Helikon Kiadó, Budapest. 2024

Sontag több mint ötven éve írta ezeket a sorokat – és a kérdés ma sem tűnt el.A hetvenes években még egyszerűen nem igazán volt kép egy idős nő szépségéről.

Ma már van – de csak feltételekkel.

A „szép idős nő” ma is akkor látható, ha nem látszik igazán idősnek: fiatalos, „jól tartja magát”. A női öregedés elfogadott formája továbbra is a tagadás, az „örök fiatalság” illúziója.

A nők nőellenes megvetése

“A legtöbb nő osztozik a nőellenes megvetésben, amelyet az öregedéssel kapcsolatos kettős mérce sugalmaz – olyan mértékben, hogy az önbecsülésük hiányát is természetesnek veszik. A nők nagyon rég hozzászoktak, hogy a maszkjuk, a mosolyuk, az aranyos hazugságaik megvédik őket. E védelem hiányában, tudják, sebezhetőek lennének. De miközben megvédik magukat, mint nőket, elárulják magukat, mint felnőtteket. A tipikus romlás egy nő életében, amikor letagadja a korát. Szimbolikusan jóváhagyja ezzel az összes mítoszt, amely a nőknek a börtönbe záró biztonságot és előjogaikat adja, amely megteremti valódi elnyomásukat, és amely igazából elégedetlenséget kelt bennük.”

Susan Sontag: A nőkről. Helikon Kiadó, Budapest. 2024, 43. o.

Az öregedő nőképek témájú Dia-est utáni reflexió

Valami olyasmit keltettünk életre tegnap, amiről Sontag az idézetsorozat befejező részében beszél: a tudatosítás és a kijózanodás közös pillanatait. Ezek ugyan nem írják felül az örök fiatalság iránti vágyat, de létrehozhatnak egy tágabb mozgásteret a képzelet számára.

“Semmi sem bizonyítja olyan világosan a nők sebezhetőségét, mint hogy olyan különös fájdalommal, zavarral és hitetlenkedéssel fogadják, hogy öregszenek. És a küzdelemben, amit egyes nők az összes nő nevében vívnak, hogy teljes értékű emberként bánjanak velük (és ők önmagukkal) – nem “pusztán”, mint nőkkel -, az egyik legkorábban remélhető eredmény, ha a nőkben tudatosul, felháborodottan tudatosul az öregedéssel kapcsolatos kettős mérce, amely miatt annyit szenvednek.”

Susan Sontag: A nőkről. Helikon Kiadó, Budapest. 2024, 41. o.

Apaképek

„Nincs más születési trauma, mint kívánt gyerekként születni. Kívánt vagy nem, egyébként ugyanaz…” — Lacan

Lacan utolsó szemináriumán arról beszél, nem az számít, hogy akarták-e a gyereket a szülők, hanem hogy milyen hely várta őt a tudattalanban.

Füzéressy, “Lacan és az Apa neve” című írásában értelmezi Lacan provokatív állítását:

‘Miért állítja Lacan, hogy mindegy, akartak-e a szülők gyereket vagy sem? Hiszen a mindennapi életben gyakran halljuk, hogy egy gyerekkel csakis azért történhetett ez vagy az, mert a szülei nem kívánták őt. Mi van e félreértés mögött? Talán hogy azt hisszük, hogy amikor vágyunk valamire, tudjuk, mit akarunk. Így például, hogy egy akart gyerek feltétlenül mind abba a jóba születik bele, amit számára kívántak. Tehát az a hiedelem táplálja félreértésünket, hogy egy kívánt gyerekről lehet tudni mi várta, lehet tudni mi a helye. Úgy gondolják, ezt a gyereket nem érheti „trauma”, mivel a legjobb helyet kapja szülei szívében. Másképp van ez szerintük a nem kívánt gyereknél, akinek a helye nincs előkészítve, s bölcsője köré gyülekezhetnének az árnyvilág gonosz tündérei, fekete varázslói s képzeletünk egyéb homályos figurái. A szülők pedig azért nem tudnának ezeknek nemet mondani, mivel nem vágytak a gyerekre. Fenti kérdésünkre Lacan szerint a válasz a következő: azért nincs különbség a két hely között, legyen szó akár kívánt, akár nem kívánt gyerekről, mert mindegyik a tudattalanban fogantatik. Sőt, Lacan azzal a paradoxonnal kezdi, hogy csak egyfajta születési trauma van, amely nem más, mint az irigyelt hely: azaz a kívánt gyerekként születni.’

A kívánt gyerek talán sokkal több szülői vágyat van hivatva megvalósítani, mert egy előre megírt, kimondatlan vágystruktúrába érkezik.

Füzesséry Éva tanulmánya a Thalassa folyóiratban jelent meg, amely a mai Imágó Budapest elődje:

http://imago.mtapi.hu/…/045-061_fuzessery_lacan_es_az…

Dia Filmklub születéstörténet

A Dia Filmklub születése – Ita Mariann írása

Az apaképek, apa-neve téma kapcsán a diafilmklub születésének, és ezzel összefüggésben nevének születése jut eszembe.

Pécsiként a dr. Stark Filmklubhoz kötődő ideáim meglehetősen erősek voltak. Furcsa, mert soha nem vettem részt – nem tudom, hogy alakult ez így – magán a filmklubon, holott pszichoanalitikus filmklub volt. Úgy képzeltem, Bergman, Lynch, Hitchcock világa tárul fel, mindennek az esszenciája bontakozik ki ott, valami lényegi, valami valódi. Egy homályos idea, idealizáció volt ez a részemről. Vagy mégsem; lehet, hogy épp ez történt, nem tudom. Mindenestre imádtam Pécsen az Apolló moziba járni, mely máig helyszíne a filmklubnak. Sokat sündörögtem a környéken, mindenféle filmet megnéztem, de a filmklub terébe mégse léptem be – mint a Sztalkerben – a szobába, valahogy nem jutottam el odáig.

Később Budapestre költöztem, kerestem egy pszichoanalitkus filmklubot, hátha oda elmegyek, de nem találtam. Ugyan kitaláltam, hogy ha nincs, hát legyen – csinálok én, végül mégsem léptem át ezt a küszöböt: soha nem jutottam be egy pszichoanalitikus filmklubba. Csinálni más, mint belépni.

De amit mondani akarok, az a név, vissza a névhez. Ez a „ha nincs, akkor csinálok dolog” azért nem volt ennyire egyszerű. Komoly belső küzdelem előzte meg, hogy lehet-e nekem egyáltalán a szellemi elődök árnyékában. Ami segített átlendíteni ezen a nehézségen, az maga a névválasztás. Rájöttem, hogy egész sok filmklub van, aminek a neve egy férfi, méghozzá a filmklubot vezető férfi vezetékneve köré épül. Így a filmklub identitását részben ebből a felismerésből csiholtam: legyen egy név, de ne legyen az enyém, és semmiképp ne legyen vezetéknév. A többi, ez a szójáték, hogy diafilm, már csak melléktermék. A lényeg, hogy azt hiszem ez a látható nem-láthatóság segített világra hozni és láthatóvá tenni a Dia Filmklub terét. Egészen elképesztő élmény hallani, amikor jönnek az emberek és mondják, hogy egy jegyet kérnek a Diafilmklubba. Vagy így is mondják: egy jegyet kérek a Diára.

Visszatérve, nem akarom túlmagyarázni hogyan illeszkedik ez a születéstörténet az Apa-neve univerzális témájába, ami felől nézve ez már korántsem tűnik annyira személyes, egyedi történetnek, vagy miként kapcsolódik a női reprezentáció paradoxonához (lsd., korábbi poszt). Lehet, hogy inkább megkérem Bokor Lászlót a következő alkalmunkon, hogy segítsen értelmezni ezt az egész jelenséget…

Felnőtté válás

A Dia Filmklub januári estje a felnőtté válás átmeneti, gyakran bizonytalan pszichés tereit állítja középpontba.

Azokat a határhelyzeteket vizsgáljuk, ahol a gyerekkori pozíciók már nem tarthatók, a felnőtt identitás azonban még nem szilárdult meg.

Margitházi Beja, filmkutató, egyetemi adjunktus, akivel a filmek kapcsán a felnőtté válás filmes és pszichés mintázatairól, az identitásformálódás töréspontjairól és az átmeneti állapotok ábrázolásáról beszélgettem.

A linken megtekinthető:https://www.facebook.com/reel/1304485538110461?locale=hu_HU

Todd Mcgowan- hiány és tekintet

Tekintet, hiány, feminista film – Todd McGowan válaszai

Amikor női rendezőkről kérdezek, nem esszencialista értelemben érdekel a kérdés, — nem az, hogy a nők „jobban” látnak-e, hanem, hogy milyen pozícióból lehet a vágyat és a tekintetet filmnyelven megmutatni.

Ennek kapcsán a következő kérdéseket tettem fel Todd McGowannek, az egyik legfontosabb kortárs filmelméleti gondolkodónak.

“Látsz-e visszatérő strukturális különbségeket a női rendezők filmjeiben abban, ahogyan a vágy, a tekintet és a hiány szerveződik — összevetve azzal, amit klasszikusan „férfi tekintetként” (male gaze) szokás elméletileg leírni?”

“Lehetséges-e, hogy bizonyos női filmrendezők nem egy alternatív tekintetet vagy ellen-tekintetet kínálnak, hanem inkább közelebb engednek bennünket magához a hiány természetéhez — annak feloldhatatlanságához — olyan módon, amely rezonál a te „valós tekintet” (Real Gaze) fogalmaddal?”

Todd McGowan:

“Köszönöm ezeket a remek kérdéseket. Gyakran gondolkodtam már pontosan ezen a problémán. Inkább feminista filmrendezőkről beszélnék, mint női filmrendezőkről, mivel sokszor nehéz különbséget tenni férfi és női rendezők között. Például: vajon A bombák földjén (The Hurt Locker) tényleg „elárulja-e”, hogy nő rendezte, vagy a Tíz (Ten) azt, hogy férfi? Nem vagyok benne biztos, hogy igen.

Viszont azt gondolom, hogy a feminista filmrendezők valóban azt teszik, amit a második kérdésedben felvetsz (ami tulajdonképpen az első kérdésre adott válasz). Filmjeikben a tekintettel való találkozás révén feltárják a hiányt. Szerintem ez sokkal termékenyebb megközelítés, mint a „női tekintet” fogalma (be kell vallanom, nem igazán értem, hogyan lehetne ez jó dolog, ha a férfi tekintet ennyire mérgező).

Hilaryvel nemrég láttunk egy filmet — sajnos nem jut eszembe a címe —, ahol a (női) rendező azt mondta, hogy a női tekintetet akarta megmutatni, de a film akár egy férfi által is rendezett alkotás lehetett volna, mert minden egyes ponton elfedte a tekintetet. Talán a Materialists volt, de valószínűleg nem.

Varda az egyik mestere annak, amit leírsz, de szerintem ez a logika kiterjed népszerűbb feminista filmrendezőkre is, mint Amy Heckerling vagy Susan Seidelman. A két legnagyobb kortárs alak talán Julia Ducournau és Coralie Fargeat.

Számomra a női tekintet legrosszabb ábrázolása — amely végül a hiányt egy teljesség-fantáziával fedi el — a Hamnet. Hilaryvel mindketten sértően antifeministának találtuk ezt a filmet, amiért a nőt úgy ábrázolja, mint aki holisztikusan összhangban van a természettel, ezért nem elidegenedett és nem hiányos. De úgy tűnik, mindenki imádja, szóval lehet, hogy mi tévedünk ebben.”

Ezekre a kérdésekre a Dragon Zoltánnal készült online beszélgetésben térünk majd vissza, ahol részletesebben kibontjuk, hogyan működik a tekintet és a hiány a filmekben.

Intimitás torzulásai – esemény

Tegnap este a bűn, a felelősség, az áldozat és az áldozatiság kérdéseiről beszélgettünk a Dia Filmklubban – sokszor egészen kényes határvidékekre tévedve, személyes megéléseket is érintve.

Köszönjük Felházi Anettnek a gondolatokat, a közönségnek a figyelmet és a bátor hozzászólásokat!

Kevesebb jelenjen meg